S02E01

Így lassan  végre eljutottam odáig hogy írok is, de nem is tudom, ez most kicsit összecsapott lesz.

Indulás-az út:

Az út elég hosszú volt, azt hittem soha nem érünk ide. Reggel 6.40-kor indult a gépünk Pestről ami azt jelentette, hogy hajnal 1 körül indultunk otthonról. Mire oda értünk a reptérre már volt ott egy csomó ember a táborból, az egyik srác (aki mint később kiderült még soha nem repült) segített kinyomtatni a beszállókártyáinkat, szerencsére mindet ki tudtuk nyomtatni. Mi ott távolabb álltunk a többiektől a Zsófival de később elkezdtünk bandázni. A Budapest-München út nem volt vészes, bár én már akkor elkezdtem szenvedni, addigra már éhes is meg szomjas is voltam, meg korán is kellett kelni. Azon a járaton egy marcipánnal töltött kiflit kaptunk, nagyon jó volt!! A Stewardessek is tök aranyosak voltak, volt egy faszi is közöttük.

A München-Houston rész volt a legrosszabb, 12 óra a gépen. Aludni nem tudtam, mert nem volt valami kényelmes, szenvedtem egész úton, nem tudtam mit csináljak. Néha 10 percre elpilledtem, de az nem volt olyan mintha aludtam volna. Volt mindenkinek külön kis kijelzője,  tele volt filmekkel, sorozatokkal, volt olyan film ami még csak most jelent meg a mozikban. Mutatta azt is, hogy éppen hol vagyunk. Nagyon király volt, de tényleg annyira fáradt voltam hogy nem volt kedvem filmet sem nézni.

Háromszor kaptunk kaját a hosszú járaton és én ugye vega menüt kaptam/kértem ezért mindig én kaptam meg az elsők között. :-) Tavalyelőtt is finom volt, szóval tudtam hogy nem lesz rossz idén sem és tényleg nem volt az. Kaptam napraforgómag kenyeret.  Meg tényleg nagyon bőséges volt a mennyiség. Ez nem büszkeség, de Zsófi hatására elraktam emlékbe a takarót amit adtak, szóval most van egy United Airlines-os takarom :D Vagyis inkább plédem.  El sem hittem mikor megérkeztünk Houstonba :-)

Houston a levegőből

Egy órával előbb megérkeztünk, ami kellett is, mert amúgy le késtük volna a csatlakozást. Rengetegen voltak, sokkal rosszabb volt mint a Chicago-i reptér. Az ehhez képest nem is tudom, semmi nem volt tavalyelőtt. Miután átmentünk az ellenőrzésen, meg feladtuk a csomagot még maradt időnk és pont volt egy Starbucks a reptéren :-)) Igen, átestem életem második Starbucks élményén, és az is Amerikában volt! :-)

Az út Little Rockba nem volt hosszú, 1 óra sem volt. A stewardessünk nagy forma volt, egyébként nő, aki már vagy 50 éves volt. Itt ez nem számít. Mármint a kor.

Az iskolabusszal vittek el minket a táborba, az út kicsit több volt mint 2 óra. Előtte még beugrottunk kajálni, vagyis hoztak nekünk ki Chick-fil-A szendvicset meg vizet :-) Jéggel természetesen :-) Mindenki  tök fáradt volt már, megettük a szendvicset és közben tovább hajtottunk a tábor felé.

Az úton is voltak vicces pillanatok, de ott volt az amikor már nem bírtam és kicsit elaludtam. Arra keltem, hogy mögöttünk röhögtek a Szimiék...:D A srác aki előttünk ült, elaludt és billegett összevissza, az egyik Dani (van belőlük 4) mellett ült és rádőlt, meg az ölébe, meg mindenhova, szegény Dani meg nem tudta már hova húzódjon, kb már a busz ablakán ült...:D Miután megérkeztünk a táborba nem elég hogy tök fáradtak oltunk, még hátra volt az I-94 form kitöltése meg a nővérek megmérték a hőmérsékletünket, meg megnézték hogy nem vagyunk e tetvesek. Olyan éjfélkörül végeztünk és mehettünk aludni. Azon az estén a Staff House-ban aludtunk, másnap költöztünk a kabinokba.

Mindenki tök cuki amúgy, majd még írok, csak mennem kell. Meg merül a laptopom is.
Puszi mindenkinek.

To be continued...